Azt a régi Kovács Kati dalt kezdtem el önkéntelenül is dünnyögni magamban a konyhába menet, amikor reggel megláttam, mi folyik az ablakunkon túl..Nem is folyik. Patakokban ömlik a "likvid égi áldás". Egy hónapja vagyunk már itt, de idáig csak a száraz hideget, majd a még szárazabb meleget tapasztaltuk hol a szmoggal, hol a Góbi-sivatagból érkező homokszemcsékkel dúsítva.

Nem mondanám, hogy a szervezetünk azonnal zökkenőmentesen vette a változást, de semmi gond, hidratálás! – gondoltam pár homokszemcse megőrlése után, és PK-t kétnaponta sarokba szorítva kezdtem üldözni a még otthonról hozott krémekkel.  Én mondtam neki, hogy ezek itt most aranyat érnek, pláne, hogy az itteni boltban kapható termékek mindegyike bőrfehérítőt tartalmaz, de még nem teljes a sikerem..

Szóval a hideg és száraz tél után csak legyintettünk az előttünk álló  80%-os páratartalom és a 30-35 fokos hőmérséklet hallatán. Én titokban már vártam is, hogy eljöjjenek a 20 fok feletti napok. Mit nekem az eső? Legyen csak meleg!

Erre lett eső. És maradt a hideg.

Deeeee legalább találtunk egy újabb dolgot, amiben megint olyan, mintha otthon lennénk: éljenek az iszonyatos dugók! ... Így hát, a mai mottóm szinte önmagáért kiált: "Add máááááááááá', Uram az esőt!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.