Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nagyon szeretem az ananászt. Na, nem a konzerves, cukorszirupos kamu utánzatot, hanem a picit édes, roppanós, friss gyűmölcsöt. Kívülről is gyönyörű, na, de a belseje! Magában, pizzára, húshoz, joghurtba vagy köretként földimogyoróval rizsbe keverve..mindegy hogy, jöhet bármikor!

Persze, a pucolás az egy szenvedés. Mert bárhogy tisztítod, bármeddig csinálod is, egy pici fás héj  csak mindig ott marad a fránya kis lukakban! Éhesen nekikezdeni ennek a műveletnek? Egy kolostornyi buddhista szelídsége kell hozzá!

Hogy mit találtak ki erre a kínaiak? Voilá! 

Az árusok az utcára költözve, kis asztalkájukon türelmesen farigcsálják egy fura vésőszerszámmal  ezeket a hatalmasra nőtt gyümölcsöket. Akkurátusan (hisz hová rohannának?), spirálban haladnak végig a gyümin, míg az utolsó makacs kis héjdarab is el nem tűnik. A képen látható példány sajnos már a múlté.

R.I.P. drága barátunk, nagyon finom voltál!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.