Pekingben is eljött a március 15-i hosszú hétvége és mi szépen el kezdtük gondolkodni rajta, merre bővítsük tovább a városismerkedési túránkat.  Még szerencse, hogy – szokásunkhoz híven – nem terveztük túl a dolgot, mert egyrészt szegény PK a hét eleji gyomorrontás kiheverése után a hét közepére megörvendeztette magát egy jó kis megfázással, másrészt az egész héten növekvő szmogszint péntekre a tetőfokára hágott és teljes szürkeség borult a városra. Most is csak bámulok az ablakon kifelé és alig hiszek a szememnek. Nincs 10 méter sem a látótávolság.

Maradt tehát a tea-C-vitamin-alvás szent trimuvirátus bevetése mindkettőnknél (megfejelve természetesen egy kis Foma1-gyel) és teljes nyugalommal henyéltük végig a napokat.

Szombat délután viszont gondoltunk egyet, felcsatoltuk maszkjainkat és harmadik körben támadtunk az utcánkban lévő biciklibolt felé. Elnézve a rengeteg bicajos kínait, már a kezdetek kezdete óta vágyakoztam egy saját bringára és PK-val tudatosan adtuk meg magunkat a sorsunknak, hogy ránk találhassanak a sajátjaink. 

Elnézve az utcán kerekező emberek számát esett csak le, hogy Katie Melua nem viccelt, amikor elénekelte a „9 million bicycles in Beijing” c. dalt!

Az elképesztő hosszúságú, L-es méretű luxuskocsik között itt könnyedén szlalomoznak az aluminium moped autók és a 80%-ig elrozsdásodott biciklironcsok is. A lényeg, hogy ha vmi gurul, arra a kínaiak felpattannak és már indulhat is az életveszélyes cikázás. A még igencsak kezdetleges vezetési kultúrájukkal kapcsolatban több helyről hallottuk már azt a magyarázatot, miszerint az Olimpia után nagyon sok kínai gazdagodott meg és a biciklikről rögtön hatalmas autókba ültek át. Közlekedni ellenben még mindig úgy próbálnak, mintha a régi kerékpárjukat hajtanák.

Szóval a most szombaton megcélzott bicikliboltot már megérkezésünket követően rögtön felfedeztük és a meghatározhatatlan korú, orrtúró kínai eladó bácsival minden látogatásunkkor (amiből a mostanival együtt már három volt) le is pakoltattunk 1-2 darabot, hogy próbaként végiggurulhassunk velük az üzlet előtti járdán, de aztán csak nem szántuk rá magunkat a vételre. Érthető, hogy most, mikor harmadszorra gyalogoltunk visszafelé és azon nevettünk, hogy van egy olyan érzésünk, hogy most sem veszünk semmit, nekem az is eszembe jutott, hogy a bácsi nemes egyszerűséggel be fogja zárni előttünk a boltot, amikor ismét meglát minket.

De ez itt nem az az ország, ahol bármilyen üzlet elől elzárkóznának (én még itt soha nem tudtam olyan korán vagy olyan későn az utcán gyalogolni, hogy egy bankot vagy boltot bezárva láttam volna!) és az újabb darabok lepakoltatása után megcsillant az üzlet sarkában az én halványkék és PK Ferrari piros cangája!  Tökéletes kis city-bike-ok, elég masszívak és mire kettőt pislogtunk az orrtúrós bácsi már a kerekek légnyomását ellenőrizte és felszerelte rá a kosarakat is!  Ugyan PK bánatára ez nem alkudozós bolt volt (vagy csak a két hülye külföldinek nem az), de így is röhejes áron hoztuk el őket.

Pár perccel később már kerekeztünk is a kedvenc piacunk felé, az Y-kanyarhoz, hogy beszerezzük a zöldborsóleves hozzávalóit és olyan jó érzés töltött el: itt vagyunk ketten, tekerünk a sok kínai között mi is, Pekingben… Valahol a szmogréteg felett biztosan süt ránk a Nap is.;)

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.