Mivel a szmog úgy döntött, hogy vasárnapra engedélyezi a hétvégére tervezett kirándulásunkat, felugrottunk a bringákra és meg sem álltunk a Láma templomig. Na, nem őt  kerestük:

Sokkal inkább ezt:

Viszonylag egyszerűen odataláltunk és a cangák leláncolása után már sétáltunk is befelé. A teljesen korrekt árás belépőkhöz még 1-1 névjegykártya méretű VCD-t is kaptunk, amin egy pár perces videó van a templomról (igaz, az első pár snitten kívül teljesen érthetetlen, mert, amikor a nagyszakállú szerzetesek kezdenek el beszélni a templomról, az már a kínaiaknak is sok és átváltanak kínai feliratra, ami mellé az angol már igazán nem férhetett el. Én megértem őket. Tényleg durva! ;) )

Az első kép, ami fogadott minket a színapeltta egészét magán viselő fakapu volt, amely egy hosszú, parkszerű résznek utat nyitva vezetett el minket a templomkompexumhoz.

Érdekes volt látni, ahogy az érkezők már a bejáratnál elkezdték a hosszú percekig tartó hajlongatást fejük fölé-elé tartva a méretes pálcikaszerű füstölőiket, pláne annak tükrében, hogy mindenhol olvasható a felhívás, hogy meg ne merjék gyújtani azokat, mert a szél bármikor feltámadhat. 

Bár közismert Tibet és a kínai kormány szembenállása, a két terület közötti vallási összefonódás a mai napig szétszakíthatlan. Érdekes, hogy míg a kínai kormány nem hajlandó elismerni a száműzetésben élő dalai lámát, addig a második legnagyobb tibeti méltóság, a pancsen láma itt székel Pekingben és már a 20. század eleje óta élvezi a kormány elismerését. Természetesen a pancsen láma személye körül sem alakult mindig minden a kormány óhajának megfelelően. Történt ugyanis egyszer, a 10. pancsen láma halála után, hogy a kormány felkérte a szövetségesnek vélt lámákat, hogy jelöljék meg az elhalálozott reinkarnációját, azaz a következő pancsen lámát. A feladattal megbízott  apát azonban súlyos hibát követett el, ugyanis a dalai láma áldását merte kérni a személyt illetően. Nem kellett sokat várni a kormány válaszára: a férfit letartóztatták, majd  visszahozták a régi választási módszert, amelynek értelmében az a jelölt lesz az új láma, akinek nevét a bűvös aranyurnából kihúzzák. Az  új láma tehát így "reinkarnálódott" :) (illetve a régi az újba), de a megválasztásának körülményei miatt személyét a tibetiek egy csoportja megkérdőjelezi. Hát, végülis...

Befelé menet számos csarnok követi egymást, haladva a legnagyobbtól a legkisebb felé. Jó lenne mindegyikhez külön-külön képeket feltenni, de őszintén szólva, elég nehéz utólag megmondani, melyik kép hol készült, ezért mielőtt elkövetném azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy a Mennyei Királyok Csarnoka helyett a Tízezer Áldás Pavlionjának képét rakom be, vagy - amibe bele se merek gondolni! - a Tan Kerekének Csarnokáét.. következzék egy rövidke káoszos egyveleg:

szerzetes:

szemetes:

Ahogy láthatjátok, nem véltelenül írtam a legelején, hogy templomkomplexum. A csarnoknak nevezett kisebb-nagyobb épületek nincsenek egymással közvetlen összeköttetésben, egy udvaron lehet átsétálni egyikből a másikba...a látvány pedig eközben magáért beszél!

Így érkeztünk el az utolsóelőtti csarnok lakójához, a Guiness rekordok könyve által is elismert, egy  nem apró darab fából kifaragott, 26 méter magas Buddha szoborhoz. A bejáratnál kint van a dokumentum, elolvastuk, örültünk neki, de ami benn fogadott, arra azt hiszem, nem voltunk felkészülve. Az épületet konkrétan a minimum  6 emelet magas szobor köré húzták fel és a szoborra tényleg nincs jobb szó, mint hogy monumentális. 

A kisebb sokkból felocsúdva ezek után kényelmesen elmajszoltuk egy padon a zseniális házi készítésű fasírtos, majonézes, sajtos, friss bagettes szenyóinkat.. Akkora élmény volt végre valami jó kaját enni (azt hiszem, revidiálni fogom a  korábbi kajás posztjainkat), hogy a két harapás közötti vigyorgó arcunk láttán még náhány kínai is gyanúsan közel merészkedett bele-belebámulni az egyre erősebben szorongatott alufóliazacskóinkba.

A kirándulás folytatásaként  továbbgurultunk a Konfuciusz templomhoz, ahol régen okosították a kis kínai nebulókat. Az az igazság, hogy közvetlenül az előző program után annyira nem tűnt nagy eresztésnek a történet, ettől függetlenül persze, szép volt ez a "templom" is.

Ami viszont mégis mókássá tette itt létünket az az, ahogy megfigyelhettük, hogyan működik itt a belföldi túristáskodás. A kb 30-40 fős csoportokat (amik vagy 3 percenként, fegyelmezetten követték egymást) egy számozott táblát tartó vezető vezényelte, az oldalán kis hasitasiban a hangfallal, amin csak úgy prüszkölte magából az infokat. A csoport tagjai ehhez képest jellemzően kamionos egyenbézbólsapit kaptak és teljesen csendben, egy árva kérdés nélkül meneteltek végig az egész komplexumon, helyszínről-helyszínre. A képen látható kapunál egy pillantra PK is becsatlakozott ezekhez a kedves emberekhez rendkívüli érdeklődést sugározva a pulcsijára picit rászáradt majonézesfasírttal egyetemben, de most, kivételesen nem tudta elhitetni, hogy kínai.

Mit ne mondjak, szuper volt ezek után este végre lehuppani otthon a kanapéra szusszanni egyet....és milyen jó volt felállni 3 perc múlva, hogy kinyissuk az ajtót a megérkező kínai tanarunknak...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.